Hatvanadik éve felé járt az első világháború kitörésekor nagy szobrászművészünk, Stróbl Alajos is. Az Arany János szobor, a Jókai-emlékmű, és sok más jeles szobor alkotóját szintén megszédítette a hamis harci mámor s ugyancsak önként felajánlotta kardját a királynak. Szóról szóra a kardját ajánlotta fel, mert Stróbl Alajos a kettős monarchia egész ritka sarzsiját viselte: tartalékos huszárkapitány volt, holott a tartalékos tiszti állomány felső határa az idő tájt általában a főhadnagyi rangig terjedt.

Stróbl kapitány úr csakhamar kisürgette magát a frontra —ám onnan meglepően rövid idő alatt visszakerült. Hazajött, leszerelt hadi dicsőségét csak huszársapkája őrizte jó ideig. Hosszú évekig Stróbl mester mintázás közben, fehér köpenyéhez szívesen hordta a piros huszársapkát….

A titokzatosan megszakadt katonai karrier történetére egy epreskerti Mikulás-esten derült fény. Mégpedig úgy, hogy maga Stróbl Alajos árulta el barátainak és tanítványainak: mi történt vele egy izgalmas éjszakán, a galíciai mezőkön.

Néhány hetes frontszolgálat után, huszárjaimmal éjszaka egy összelőtt faluban táboroztunk.- mesélte Stróbl.

– Az ég alján vészt hirdető torkolat-tűzek villogtak, körös-körül égő falvak lángjai festették vörösre a sötétséget. Egyszer csak egy ordonánc jön hozzám, s jelenti, hogy a parancsnokom hívat. Felpattanok, sapkát teszek fel, kardot kötök aztán futólépésben az ordonánccal a közeli parancsnokságra.

A parancsnokom, egy őrnagy, pecsétes levelet nyom a kezembe, és azt mondja: – kapitány úr azonnal lóra ül és hátramegy a stábhoz. Átadja az ezredes úrnak ezt a levelet, és megkapja a további utasításokat. Végeztem.

Parancs-parancs, felnyergeltettem, s legényemmel együtt még abban az órában megindultam hátra, a törzshöz. Az út, mondhatom, félelmetes volt. Az ágyuk egyre hevesebben bömböltek, néha mintha a golyó füttyét is halottam volna. Egy-egy akna dörrent a közelben, piros és fehér jelzőrakéták világították meg a tarjagos fellegeket. Vágtatunk, vágtattunk, a vak feketeségben teljesen jó lovainkra bíztuk magunkat. Szegény állatokat kiverte már a hab, mikor pirkadatkor megérkeztünk a törzs szállására. Az őrség megadta az eligazítást, s én pillanatok alatt az ezredes úr előtt állottam.

Stróbl Alajos szobrászművész, tartalékos huszárkapitány, alázatosan jelentem, hogy parancsnokságomtól sürgős levelet hoztam- vágtam ki huszárosan, és átnyújtottam a lepecsételt iratot.

Az ezredes úr akkor tápászkodott fel, még félig pongyolában volt, és kissé álomittasan bontotta fel a levelet. Elolvasta, és furcsálló tekintettel nézett rám.

Ennyire sürgős volt? – kérdezte, és átnyújtotta parancsnokom levelét. Belepillantottam, végigfutottam a sorokon s képzeljétek uraim mi állott benne?

A körül ülők feszülten figyeltek. Stróbl kicsit megbirizgálta kecskeszakállát, s fanyar mosollyal közölte:

Ez állott benne – Ezredes uram, a dolog kezd komolyra fordulni, öreg szobrászművészeknek nincs itt semmi keresnivalójuk. Alázatosan kérem méltóztassék hazaküldeni ezt a vén szamarat…

Stróbl Alajos_01

Eddig a történet. És ha valaki ma besétál a Szent István bazilikába, és ott megáll az oltár előtt: akkor szemben áll annak az államalapító Szent Istvánnak márványból faragott szobrával, akinek alakját egy, a művészetéért és jó szándékkal mellőzött tartalékos huszárkapitány álmodta és hozta ide, úgy hívták, hogy Stróbl Alajos.

 

Források:

Anekdota: Békés István Legújabb magyar anekdota kincs (1963)

Kép: Wikipédia

Még nincsenek hozzászólások.

Hozzászólás!