Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren túl, vagy még éppen azon innen, egy gyönyörű erdélyi falucska –Kézdiszentlélek. Focicsapatunk egyszer – már jó néhány lombhullással ezelőtt – ide kapott meghívást. Kis közösségünk fel is kerekedett, hogy meglátogassa Erdély második legnagyobb búcsújáró helyét, és az ott élő testvéreinket.

Megérkezésünk olyan későre nyúlt, hogy a Nap nem tudta, inkább lefeküdjön vagy keljen. Ennek ellenére a falu apraja-nagyja várta, hogy a fáradt vándorokat megvendégeljék. Akkor még szerény állapotú művelődési házban ízlésesen megterített asztalkák fogadtak bennünket, zsúfolásig minden jóval. A bográcsban rotyogott a birkapörkölt és a pálinkás butykosaik sem a párolgástól kezdtek kiürülni. Számunkra meglepetésként előkerült székelyföld egyik legjobb hegedűse és bizony hajnalig nótáztunk, beszélgettünk.

székely_01

Másnap meglátogattuk a festői Szent Anna tavat és Nyergestetőt. A tó annyira mély, hogy a mélyéből feltörő jéghideg áramlatok sok vakmerő úszó életét követelték, ezért kíséret nélkül nem tanácsos átúszni! Az emlékmű pedig azoknak a hős katonáknak állít emléket, akik a modernkor Thermopülai legendái lehetnének, ha nem hallgatna róla mélyen Európa… Aki többet szeretne megtudni erről a heroikus tragédiáról, hallgassa meg egy ötödikes tanuló előadásában az alábbi videót:


Sajnos nem tudom visszaadni azt a sok jót, bölcsességet, tréfát és szeretet, amit minden ottlétünkkor kapunk. Szolgáljon helyettem egy anekdota, ami mindennél jobban bemutatja a székelyeket.

A történet Szentlélek gyönyörű kápolnájáról szól, ami egy magas dombon uralkodik a környező felföld felett. Nem kell túl figyelmesen szemlélni ahhoz, hogy nemzeti színeinket meglássuk benne. Pont ez a fricska alapja:

Egyszer a falu felé járt egy román elöljáró. Feltekintett a kápolnára és megdöbbenve látta a székelyek konok ellenállásának jelképét a magasban. Meg is kérdezte a magyar kíséretét, hogy miért piros-fehér-zöld a kápolna? Erre székelyes huncutsággal és pimaszsággal így válaszoltak neki:

“Drága uram, a cserép az mindenhol a világon piros, a mész, amink volt, természetesen fehér színű, az pedig, hogy a fű a zöld, arról mi mán’ nem tehetünk!”

székely_02

Már hetedik éve járunk Székelyföldre! Rengeteg élménnyel lettünk gazdagabbak és mindenkinek csak ajánlani tudom, hogy egyszer ne nyugatra induljanak kirándulni, hanem testvéreinkhez. Magam részéről csak azt tudom mondani, hogy a székely emberek nagyon tudnak szeretni, mulatni, és nagyon sokat köszönhetünk NEKIK.

Visszatérve egy kicsit a mi csömöri világunkba.

Néhány hete Gyuri barátunk, aki a híres kibédi hagyma termőterületéről települt ide, áthívta a Szeretlek Csömör két aktivistáját a kerepesi székely bálba. Kedvesem a jászságból származik, bizony meglepődve látta, hogy itt hajnalig megy a tánc. Ráadásul nem is az igénytelen mulatós fajta, hanem a színvonalasabb, néptáncos eredetije.

Másnap felhívtam Gyurit és meghívtam a mi szüreti mulatságunkra. Barátunk igaz székely lévén nem akart üres kézzel jönni. Benevezett a főző versenyre. Hozta saját zenész csapatát, az alapanyagokon kívül a szaktudást, ami egy aranyérmes székely gombóchúsos – csorbalevesben – teljesedett ki.

Jól érezték magukat Csömörön, és feltört belőlük a határtalan szeretet és hagyományőrzés, ami oly jellemző rájuk. A főzőversenyen az ételekből befolyt összeget felajánlották a csömöri Csicsörke néptánc egyesületnek és megígérték, hogy ha a csoportnak szüksége van a zenélésükre, Ők jönnek.

Még egyszer KÖSZÖNJÜK a Dósa Gyuri, Márton Árpi, Barabás Zoltán, Lőrencz István főszakácsoknak, és az egész székely csoportnak, akik emelték szüreti mulatságunk színvonalát!

Még nincsenek hozzászólások.

Hozzászólás!