Az újságíró kérdése úgy hangzott az élelmiszercsomag átadásakor, hogy jó érzés-e segíteni? A könnyű válasz az lett volna, hogy jó érzés, de nem volt az. Így azt válaszoltam, hogy nem jó érzés, sőt, nagyon elkeseredett vagyok!

Huszonöt éve dolgozunk. Sokszor reménytelen helyzetekben,amikor világosan látjuk, hogy a segítségünk csak pillanatokat, perceket, esetleg napokat tesz elviselhetőbbé, de nincs és nem is lehet lehetőségünk a baj gyökerét kitépni. Mégis tesszük a dolgunkat, mert pontosan tudjuk, hogy a túlélt pillanatok, percek, napok hozhatnak új esélyeket, amelyek erőfeszítéseink nélkül talán meg sem születhetnek.Maltai_25_eves_web0Kárpátalján is huszonöt éve lettünk részesei az ott élők mindennapjainak, a szegények életének. A felbomló szovjet világhatalom romjain születő új köztársaságokban élő emberek szabadságukban új reményt nyertek, de a vágyott nyugati létbiztonság, életszínvonal tőlük még egyre távolibbnak tűnt. Az eltelt évtizedekben bebizonyosodott, hogy ebben a versenyben még az „európai térfélen sincs garancia arra, hogy utolérjük-e mezítláb futva az előlünk kerékpárral távolodó gazdagabb országokat, de ha az elmúlt hónapok történéseit nézzük, akkor bizonyosan látszik, hogy Ukrajna nem vesz részt a versenyben, és arcát a kezébe temetve a saját sérüléseit tehetetlenül méregeti.

Huszonöt éve a kárpátaljai közösségekben tömegeknek hiányoztak a méltó emberi élethez szükséges feltételek. Hasonlóan, mint nálunk, csak még mélyebbről indultak. Teltek az évek és lassú fejlődést érzékeltünk, reménykedni kezdtünk, segítő feladataink is megváltoztak. Már gyógyászati segédeszközöket kölcsönöztünk, kerékpárokat ajándékoztunk a gyerekeknek az iskolába járáshoz, mozgássérülteket vittünk táborozni, orvosi műszerekkel támogattuk az egészségügyi intézményeket, elsősegély és életmentő képzéseket szerveztünk laikusoknak és szakembereknek. És 2015-ben újra tüzelőt viszünk, újra élelmiszercsomagokat adunk, és gyomorszorító rossz érzések között hallgatjuk az emberek kétségbeesett szavait: „Nem tudom kiváltani a gyógyszerem, nem tudok kimenni az utcára, nincs mit ennünk, télen meg fogunk fagyni.

A Magyar Máltai Szeretetszolgálatnál dolgozó önkéntes,  szakember már erős lélekkel bír, sokszor hallotta ezeket a mondatokat és mégsem keményedett meg a szíve, sőt ezek a szívszorító pillanatok a cselekvésében erősítik. Mégis, most valami másképpen történik. Egy generáció reménye odaveszett, ugyanonnan indulunk, mint huszonöt éve. Picit olyan ez, mint amikor gyerekkorom egyik kedvenc társasjátékában, a Ki nevet a végén-ben a kecsegtető helyzetben lévő bábumat kiütik és kezdődik minden elölről. Csakhogy ez itt sajnos nem játék. A Kárpátalján élő embereket, közösségeket, kiütötték egyelőre sokkos állapotban keresik a túlélés lehetőségeit. A világ nem kínál nekik új reményt, csak azt érzik, érezhetik, hogy valamiből erőt kell meríteni, hatost dobni, megint és megint újrakezdeni, elindulni. A legfélőbb, hogy sokan a tényleges elindulást választják, hiszen ha az ember a gyermekének sem lát már szemernyi jövőt sem, akkor könnyebben szakad el attól a közösségtől, várostól, hazától, amitől a lelkében sohasem szakad majd el, és ami örökké idegenné teheti majd a világban. A mi lehetséges megoldásaink az otthon maradók segítésére pedig szomorúak lesznek. Hiszen ezekben sincs ott a remény, csak túlélni segít a következő pillanatokat, perceket, napokat. 

Én a magam reménytelenségében mindig várom a gondviselés jeleit, iránymutatását, nincs ez másképp most sem. Annyival nehezebb, hogy mintha ebben a folyóban már jártunk volna, mintha ezen az úton már végigmentünk volna, és mégis a kiindulópontnál állunk ismét. Keresztény emberként azért imádkozom, hogy igazi változás, ha csoda által is, de megtörténjen. A gondviselés, ha ételt, meleget, gyógyulást nem is ad közvetlenül, de a reményt hozza vissza a Kárpátalján élő emberek szívébe! Minden máshoz az emberi erőnk már újra elég lehet!

 

mmsz_logo_hu2015 nagyböjtjében

Győri-Dani Lajos
Magyar Máltai Szeretetszolgálat
ügyvezető alelnök

Még nincsenek hozzászólások.

Hozzászólás!