Dr. Garadnai Zoltán

„Megdőlt a szabadság végső reménysége, Halálra vérzik immár Magyarország”

(Heinrich Heine, 1849 októberében)

 

Báró Julius von Haynau táborszernagy 1849-1850 között a mai Petőfi Irodalmi Múzeum épületében (az egykori Károlyi-palotában) szállásolta el magát. A „bresciai hiéna” az udvar felé nyíló dolgozószobát választotta, és ebben a szobában írta alá a halálos ítéleteket. Ez a szoba ma is megtalálható a könyvtárhelyiség mellett. Haynau 1849. szeptember 1-jén utasítást adott ki, hogy mindazok, akik 1848. október 3. után a forradalomban részt vettek, jelentkezzenek a kerületi parancsnokságoknál vagy a haditörvényszékeknél. Minden magasabb rangú tiszt hadbíróság elé került, de az ítéletek az egész magyar társadalom megfélemlítését szolgálták. A bíróságok 1849-1851 között 4628 ügyet tárgyaltak és kb. 100-120 főt végeztek ki, legalább 1500 főt ítéltek hosszú börtönbüntetésre, amelyet Ausztria valamelyik börtönében, pl. Kufsteinben kellett letölteni. A nemzetközi tiltakozás hatására a halálos ítéletek nagy részét ugyan enyhítették, és 1850 tavaszától azokat várfogsággá változtatták, de a terror és a megfélemlítés légköre megmaradt.

Haynau_1849_Litho_02Báró Julius von Haynau

1849 október 6-án, Komárom teljes katonai kiürítésének másnapján, a bécsi forradalmi megmozdulások évfordulóján volt a megtorlás legerősebb hulláma. Ezen a napon végezték ki Pesten gróf Batthyány Lajos miniszterelnököt és Fekete Imrét, a szabadcsapatok századosát. Ezzel egy időben Pécsett kivégezték Vertike Gábort és Szilva Jánost, akik az eszéki várbörtönből szöktek meg. A hajnali órákban kezdődött az aradi vértanúk kivégzése. Az aradi vár sáncárkában agyonlőtték Kiss Ernő altábornagyot, Dessewffy Arisztid és Schweidel József vezérőrnagyokat, illetve Lázár Vilmos ezredest.

Batthyány_Lajos_Barabásgróf Batthyány Lajos

Néhány órával később a magyar honvédség kilenc tábornokát vezették a bitófa alá. A sort az osztrák Poeltenberg Ernő nyitotta meg, őt követte a német birodalmi arisztokrácia soraiból származó gróf Leiningen-Westerburg Károly. A magyarországi német polgárságot Láhner György és Aulich Lajos képviselték. A délszláv lakosság és katonaság többsége nem szimpatizált a magyar forradalommal és a magyarok ellen harcolt. A kevés számú kivételt a szerb Damjanich János és a horvát Knézić Károly jelentette. A polgári átalakulást vezető középnemeség soraiból került ki Török Ignác mérnöktiszt és Nagysándor József lovassági parancsnok. A magyar arisztokráciát gróf Vécsey Károly képviselte, aki valójában szívesebben írt németül, mint magyarul.

Damjanics_JanosDamjanich János

A politikai vezetők közül Csány László közlekedésügyi minisztert és Perényi Zsigmond felsőházi elnököt, Szacsvay Imre képviselőházi jegyzőt, illetve a legismertebbek között Kazinczy Lajos honvédtábornokot, Kazinczy Ferenc fiát, végezték ki. Az áldozatok között számos külföldi forradalmár is volt, franciák, németek és lengyelek. Óvatos becslések szerint a kivégzések és a börtönbüntetések mellett mintegy 40-50 ezer honvédet kényszer soroztak, akik hosszú-hosszú évekre távol kerültek a szeretteiktől.

NagyKazinczy Lajos

A kivégzettek, meghurcoltak és börtönbe vetettek tehát a korabeli magyarországi társadalom szinte minden rétegéből kikerültek. Az aradi 13 között volt, akit családi kötelékei, vagy az őszinte hazaszeretet sodort a magyar forradalom ügye mellé, vagy egyszerűen vagyoni és társadalmi helyzete miatt azonosult a magyar forradalom ügyével. Mindannyian úgy gondolták, hogy ha a magyar uralkodó parancsára letették az esküt a magyar alkotmányra, akkor kötelesek azt akár az uralkodóval szemben is megvédeni.

thorma_janos_aradi_vertanuk

 

Becsületességük, tisztességük, őszinteségük a halálukat okozta.

A Habsburg-hatalomnak a forradalommal szembeni könyörtelen bosszúja elsősorban azzal magyarázható, hogy az osztrákok csak hosszas háborúval, az orosz cár segítségét kérve, előtte megalázkodva tudták Magyarországot legyőzni. Az indulatok hevességét mutatja, hogy míg Itáliában elengedték a magukat megadó forradalmárokat, addig hazánkban egy véres bosszú következett. A kíméletlenséget, a bosszú erejét, az általa okozott személyes tragédiák sokaságát növelte a császári tisztek egy részének személyes bosszúvágya. Közismertté vált Maderspach Károly ruszkabányai kohómérnök feleségének nyilvános megvesszőztetése, ami a szégyent elviselni nem bíró férjet az öngyilkosságba kergette. A kegyetlenséghez társult a mindennapok terrorja, a családtagok zsarolása, fosztogatása, a lakosság megsarcolása. A Habsburg-hatalom a hadijogot figyelmen kívül hagyva az ország teljes alávetését akarta elérni. A terrort közvetlenül Haynau irányította, de a kegyetlenkedésre a bécsi udvarból is kapott nyílt vagy burkolt utasítást.

 Ez a gátlástalanság azonban a kortársak számára is sok volt.

Európa népei hevesen és hangosan tiltakoztak, a nyilvánosság erejét nem lehetett figyelmen kívül hagyni, az osztrák zsarnokság képviselői személyesen is tapasztalhatták a közvélemény erejét, az irányukba – főképpen Haynau iránt – megmutatkozó megvetést, de még a morális problémákkal nem küszködő és lágyszívűnek sem mondható I. Miklós cár is elítélte (igaz, hogy nem a nyilvánosság előtt) az osztrákok terrorját.

 A roppant veszteségek ellenére a forradalom után már nem lehetett eltiporni Magyarországot.

Az igazi veszteséget az jelentette, hogy az értelmiség jelentős része emigrációba kényszerült, és a polgári nemzetté válás folyamata – igaz, hogy csak átmenetileg – megszakadt. A következő generáció képviselői, szembesülve azzal a ténnyel, amit a realitások jelentettek, végül kompromisszumra kényszerültek. Bölcsességüket mutatja Deák Ferenc személye, a forradalom eszménye azonban megmaradt, és annak szimbóluma, Kossuth Lajos, nem volt hajlandó elfogadni a kegyelmet és életét Torinóban fejezte be. Házán emléktábla található.

Áldozatuk azonban nem volt hiábavaló, Magyarország ugyan az 1849. november 1-jén kialakított új adminisztratív rendszerben elveszítette a függetlenségét, az ország területét megcsonkították, a maradék részt öt kerületre osztották, de az ellenállás szelleme, a szabadság iránti vágy megmaradt.

Az utókor kötelessége, hogy emlékezzen azokra a hősökre, akik életüket, családi kapcsolataikat áldozták fel a szabadságért és a függetlenségért. A mi kötelességünk az, hogy emlékezzünk rájuk, örök példaképül állítsuk hőseinket gyermekeink elé, emlékezzünk és emlékeztessünk Rájuk, hogy erőt meríthessünk Magunk számára a mindennapokban.

Sajnos egyre kevesebben vannak, akik értik és érdeklődnek a XIX. század világa iránt, egyre kevesebben vannak, akik érdeklődnek napjaink közügyei iránt. A mai világunkat nem igazán a nagy dolgok érdeklik, nem nagy eszmék mozgatják, sokan a mindennapi túlélésért küzdenek, de a jelenünknek is meg vannak a hősei. Azok, akik nap, mint nap végzik a munkájukat, kötelességtudat és hit vezeti őket.

Mi mindannyian szerencsések vagyunk, hiszen demokráciában élhetünk. A demokrácia azonban nem egy megváltoztathatatlan és bebetonozott „valami”. A demokrácia itt van bennünk és körülöttünk, a demokráciáért azonban a hétköznapokban meg kell „küzdeni”, újra és újra kell gondolni azt. Ehhez félelem nélkül kifejthetjük véleményünket, kérdéseket tehetünk fel és vitatkozhatunk a vezetőinkkel, hiszen ők a mi jó szándékunkból, akaratunkból képviselnek minket. Ha elvesztették a bizalmunkat, ha méltatlanná váltak a képviseletünkre, bármikor leválthatók, amihez már nem kell forradalmat csinálni…

07-Okt-6-vertanuk-RT

 

Felhasznált irodalom:

A magyarok krónikája, Officina Nova (szerk.: Glatz Ferenc), 1995. Nemzetté válás és állami önállóság (1830-1867) című fejezet. 374-435.

Magyarország története, 1848-1890. I. kötet, Akadémiai kiadó, Budapest, 1979. 2. rész. Az önkényuralom kora (1867-1890) 437-462.

 

Még nincsenek hozzászólások.

Hozzászólás!