Tartsd mindig eszedben, hogy minden ember

azonos állapotban születik, és hogy semmi sem emel fel,

csakis az alázat, semmi sem taszít le, csakis a gőg és a gyűlölség.

(Szent István intelmei)

 

1083. augusztus 20-án a magyarországi szentté avatások közül kiemelkedett István király szentté avatásának ünnepe. László király a szentté avatással egyértelművé kívánta tenni azt, hogy uralkodását az I. István által lefektetett alapokra kívánja helyezni, miközben a hatalmát is így akarta megszilárdítani. A szentté avatáshoz szükséges bizonyítékok, csodák összegyűjtése ugyan nem lett volna elegendő a szertartáshoz, de az egyház elismerte az államalapító királynak az állam és az egyház megszervezéséért tett érdemeit. A szentté avatást VII. Gergely pápa is támogatta.

szent_istvan_kiraly

I.(Szent) László rendelte el 1090-ben, hogy „Szent István napja mint szent ünnep megtartasson”, és rögzítette az augusztus 20-i dátumot is, amelyet az 1083-as szentté avatásakor a pápa jelölt ki. Az eredetileg tisztán vallási ünnepnek világi tartalmat is adott, illetve jelentőségét emelte, hogy a középkori királyok ebben az időszakban tartották Székesfehérvárott a törvénynapokat, amikor is személyesen meg lehetett előttük jelenni.

A török hódoltság idején és utána a nagyszombati Szent István-szeminárium (papnevelde) lett a névadó kultuszának első számú ápolója, de a katolikus templomokban általában megemlékeztek a jeles napról. A helyi keretekben tartott vallási ünnepnek Mária Terézia adott új dimenziót 1771-ben: ekkor szerezte vissza a Szent Jobbot Raguzából, s Budán helyezte el, nagyszabású ünnepség keretében. Az ereklyét az ekkortájt befejezett királyi palota északi szárnyában kialakított Szent Zsigmond-kápolnában, annak Szent István-kápolnájában őrizték.

Szent István napja éppen 1771-ben szűnt meg általános egyházi ünnep lenni, XIV. Benedek pápa ugyanis csökkentette az ünnepek számát. A királynő viszont elrendelte „az apostoli királyság általános védőszentjének” megünneplését, a katolikusokat eltiltotta erre a napra a munkától, és kötelezte a misén való részvételre. Az országos jellegű ünnepély színhelye Buda, a szent király ereklyéjét őrző főváros lett.

1818-ban a helytartótanács pontosan szabályozta az ünnep rendjét. „Kisasszony havának 20. napján, úgymint Szent István királyunk ditső ünnepén, eme országunk fő Varassában pompás és örök emlékezetű Maria Theresia királynénk intézete szerint való Ájtatosság, ugyanazon első Apostoli Királyunk mindeddig éppen maradott szent jobb Kezének tiszteletére rendelt Processioval együtt tartassék – kezdődött a rendelet.

A továbbiakban részletesen meghatározta az ünnep menetét, s az eddig inkább vallási jellegű alkalomnak világi-politikai tartalmat is adott azáltal, hogy elrendelte a világi hatóságok teljes díszben való részvételét.

Az esemény augusztus 19-én délután öt órakor a Szent Zsigmond-templomában tartott „pompás vesperával kezdődött, hét és nyolc óra között pedig a két város összes templomának öreg harangja hirdette „a jövő nap dütső ünneplését. 20-án hajnalban négy és öt között ismét egyórás harangozás hívta a testvérvárosok lakóit az öt órakor kezdődő misékre. Ezeken a pesti gimnázium és az egyetem diákjai és a céhek már testületileg jelentek meg, hogy utána együtt vonuljanak Budára. A zászlaik alatt érkező testületek fél hétkor a Szent György téren egyesültek a budai céhek és a tanulóifjúság csapataival, s itt rendeződtek a processzió rendjébe. A céhek a Dísz téren, a „főstrázsaház” előtt, a tanulóifjúság a fegyvertárnál (a Sándor-palotától délre), az egyháziak pedig a prépost palotája előtt várták az indulást. Hét órakor a Zsigmond-kápolnában összegyűlt előkelőségek „felemelvén a Szent Kezet”, a két város összes harangjának zúgása közepette elindultak az Urak utcáján a Nagyboldogasszony (Mátyás)-templomba. A körmenetet Pest és Buda céhei vezették, saját zászlóik alatt. Őket a gimnáziumok és az egyetem tanulóifjúsága követte, majd a szerzetesrendek és a plébánosok vonultak. Mögöttük haladt a két város külső tanácsa (képviselő-testülete) és tisztikara, a pesti tanács, a megye magisztrátusa, a felső-bíróságok, a Helytartótanács és a Királyi Kamara tisztviselői. Papnövendékektől és más egyháziaktól körülvéve vonult a budai prépost, a Szent Jobb őrzője. Magát az ereklyét hat diaconus vitte, mellettük nyolc egyetemi diák haladt égő fáklyával a kézben. Őket kívülről Buda tanácsnokai, illetve a polgárőrség tisztjei kísérték, utóbbiak kivont karddal. A Szent Jobb mögött gyalogolt a rendi Magyarország elitje: teljes egyházi díszbe öltözött főpapok a hercegprímás vezetésével; tábornokok, a kormányszékek tanácsosai, a királyi kamarások és más országos méltóságok, élükön a nádorral. Az eddig kizárólag férfiakból álló menetben itt tűntek fel az első nők: a „nemes és nevezetesebb asszonyságok”, azaz valamennyi előkelőség felesége. A hivatalos résztvevők sorát egy csapat katonaság zárta le, s mögéjük sorolhattak be a két város egyszerű lakói és az idegenek „tisztességes rendben”.

Az egyházi énekek jobb hangzását a dobokkal és trombitákkal kivonuló városi zenekarok, valamint a templomi kórusok biztosították. A templomba természetesen csak az előkelőbb résztvevők mehettek be a céhpolgárság sorfala között. Ők bent magyar nyelvű, a jórészt németül beszélő budai és pesti polgárság pedig kint német prédikációt hallgathatott. A beszédek és a mise után ugyanebben a rendben kísérték vissza az ereklyét őrzőhelyére, ahol délben a Te Deum eléneklésével ért véget a körmenet. Ezt a felsorakozott katonaság és polgárőrség hármas sortüze, a bástyákon pedig ágyúdurrogás tudatta a „Nemzetünk bötsös Ünnepét ditsőíteni” megjelent néppel.

A tömeg ezután megtekinthette a kápolnában este hétig köztiszteletre kitett Szent Jobbot.

Az ünnepre emelt körmenet minden hatósági kényszer nélkül is vonzotta a Pest-budaiakat, de azért 1831-ben és 1842-ben újabb rendeletekkel is előírták az ünnep és a munkaszünet megtartását minden vallásfelekezet számára. A reformkori újságok évente részletesen beszámoltak a „minden jó lelkű Magyart buzgó hevülésre gerjesztő” esemény lefolyásáról.

A városok lakosságával együtt növekedett a résztvevők tömege is: A Honművész című lap 1834-es tudósítása szerint a hajóhídon át Budára tartó menet eleje már a Várban járt, amikor a vége még el sem indult a belvárosi plébániatemplomtól. A hűvös idő ellenére zsúfolásig megtelt a Vár, amelynek csendes utcái szinte csak ezen a napon népesülnek be. A hivatalos ceremónia befejeztével népünnepély jelleget öltött az ünnep. A korzózókat katonazenekar szórakoztatta, este pedig egy-egy nevezetes helyszín – a régi Vigadó vagy a Horváth-kert – díszkivilágítása emelte ki a nap jelentőségét. 1834-ben pl. a Horváth-kert bérlője Attilát, Szent Istvánt és a vezéreket ábrázoló, kivilágított átlátszó festményekkel, valamint magyar és német feliratokkal („Éljen a nemzet, éljen a haza, mindig virulva magosabb dicsőségre!”, „Éljen a magyar vígan és dicsőn, ragyogva szép híre, mint a nap az égtetőn!”) csalogatta kertvendéglőjébe a közönséget.

A sajtó természetéhez persze már a reformkorban is hozzátartozott a fanyalgás: a Honművészt tudósító Garay János szerint a festmények némelyike a paródia színvonalán állt. A következő évben ismét azt írták a Horváth-kerti ünneplésről, hogy a nagy ígéretek ellenére szegényes kivilágítás (tavalyi képekkel és feliratokkal), valamint gyenge tűzijáték fogadta azt az 1500 látogatót, aki leszurkolta az 1 váltóforintos belépődíjat (egy napszámos napibérét).

Az 1848-at követő önkényuralom éveiben sokkal szerényebben emlékeztek meg az államalapítóról; 1860-ban viszont a nemzeti ünnep a politikai tiltakozás kiemelkedő eseményévé lényegült át.

A kiegyezés után, 1878-ban kultuszminiszteri rendelet is megerősítette augusztus 20. nemzeti ünnep jellegét, országosan előírva a kötelező istentiszteletet a nem katolikus templomokban is. Mivel a rendeletet a nemzetiségi vidékeken nagy felzúdulás fogadta, Trefort Ágoston visszavonta azt, s helyette törvényi szabályozást ígért. Erre azonban csak annyiban került sor, hogy 1891-ben az ipari munkások vasárnapi munkaszünetét biztosító törvény kimondta a Szent István-nap munkaszünet voltát. Ezzel azonban a parlament csak a hivatalos pecsétet nyomta rá az amúgy is országszerte érvényes jogszokásra. 1895-ben belügyminiszteri rendelet írta elő azt is, hogy ezen a napon a „középületekre címeres nemzeti zászló tűzendő ki”. A hivatalos jelleg megerősítése ellenére azonban a századforduló táján az ünnep elhalványulóban volt.

Az 1920-as évek újbarokk társadalmi közegében emelkedett fel újra augusztus 20. ünneplésének jelentősége Budapesten. Az egykor tisztán vallási ünnep profanizálódásának újabb állomását jelezte, hogy ekkoriban felbukkant már az idegenforgalmi vonzerő szempontja is.

1945 után kialakult kommunista rendszer az ünnepeknek is más szerepet adott, augusztus 20-át az új kenyér ünnepének nyilvánították, és látványos katonai parádéval, esti tűzijátékkal szórakoztatták a közönséget. Az ünnep a rendszer és a lakosság közötti kompromisszum, társadalmi-politikai konszolidáció jelképévé vált.

1990 után Szent István ünnepe visszakapta vallásos jellegét, kiegészülve a fesztivál elemekkel.

Láthatjuk, hogy a középkorban kialakult kultusz teremtette meg az alapját annak, hogy augusztus 20-át összekapcsoljuk az államalapító szentté nyilvánításával és a magyar állam megalapításával. Az ünnep így a magyar államiság jelképévé vált.

 

Felhasznált irodalom:

Fónagy Zoltán: Szent István ünnepe, In Múlt-kor, 2002. augusztus 19. (Letöltve: 2014. augusztus 20. )

Magyarok Krónikája Officina Nova, 1995. Szerk.: Glatz Ferenc.

www.citatum.hu

 

Még nincsenek hozzászólások.

Hozzászólás!