1944. június 6-án hajnalban elkezdődött a világtörténelem addigi legnagyobb partraszállási hadművelete. Az invázió méreteiről képet adhat, hogy június elején már 2,9 millió szövetséges katona, 1500 tank, 10 000 motoros jármű, mintegy 10 000 harci repülő, 1500 hajó állt a szövetségesek rendelkezésére. Velük szemben a szovjet fronton lekötött Németország csak 1 millió katonával várta a támadást, de a helyzeti előnyüket erősítette az ún. Atlanti-fal védvonalrendszer. Németország katonai vezetői ugyanakkor teljesen tisztában voltak azzal, hogy a szövetségesek a Szovjetunió tehermentesítése érdekében egy új front megnyitására törekszenek, és azt valahol Franciaországban próbálják majd megnyitni. A helyzet komolyságát felismerve, a francia partok védelmét a Budapest-Terézvárosban német szülőktől született egyik legtehetségesebb német tábornok, Erwin Rommel, irányította.

 

A szövetséges csapatok 1942-ben folyamatosan kiszorították a német és olasz erőket Észak-Afrikából, és ismét előtérbe került a szovjetek által már többször kért kontinentális partraszállás terve. Winston Churchill és Franklin Delano Roosevelt 1943 januárjában, Casablancában tárgyalt egy újabb nyugati front megnyitásáról. A hangulatot, a légkört jól érzékelteti a híres „Casablanca” című film. A szövetségesek hosszas egyeztetés után 1943. augusztusban meghatározták az invázió helyét és idejét, majd minden lehetőséget számba véve készültek a támadásra. A titkos hadművelet rejtelmeibe ad betekintést a „Tű a szénakazalban” című film kalandfilm Donald Sutherland főszereplésével. A szövetségesek számos új harci eszközt – pl. kétéltű tank, mobil kikötő – készítettek és hadgyakorlatokon próbálták ki a partraszállás körülményeit, figyelembe véve a földrajzi és az éghajlati körülményeket, azok esetleges változásait. Az invázió irányítását Dwight D. Eisenhower amerikai tábornokra (későbbi amerikai elnökre) bízták, aki az El-Alamein mellett 1942-ben győzelmet aratott Bernard Montgomery brit tábornokkal együtt készült a támadásra.

 

A májusra tervezett hadművelet a folyamatosan rossz időjárás miatt június elejére tolódott át. A szövetségesek egy hatalmas „blöff”-el terelték el a németek figyelmét, és az első napokban Dovernél egy elterelő hadművelet szervezésébe kezdtek azzal a szándékkal, hogy elhitessék a németekkel azt, hogy a La Manche-csatorna legkeskenyebb szakaszán indítják majd meg az inváziót. Ez a manőver alapvetően meghatározta a partraszállás sikerét, mivel Adolf Hitler megtiltotta Rommel számára, hogy átcsoportosítsa csapatait. A német diktátortól való félelem az invázió kezdetén szinte lebénította a német tábornokokat, és nem mertek önálló kezdeményezéssel változtatni a harci helyzeten, így a brit-amerikai-kanadai-francia erők sikeresen építhették ki állásaikat az európai kontinensen.

1280px-NormandySupply_edit

Június 4-én az időjárás rendkívül kedvezőtlenné vált, napokig tartó rossz idő, hatalmas hullámzás és szélvihar keletkezett, ami lehetetlenné tette a vállalkozást. A szövetségesek azonban kockáztattak és június 6-án 6 óra 20 perckor Eisenhower főparancsnok úgy döntött, kockáztat, és megindította a sorsdöntő támadást. A döntéshozatal dilemmáját, egy esetleges kudarc súlyos következményeit jól érzékelteti a „Leghosszabb nap” című monumentális filmalkotás. Paradox módon azonban az időjárás is a szövetségeseket segítette, mivel a németek meg voltak győződve arról, hogy a szövetségesek nem mernek támadni.

 

A június 6-án reggel induló invázió teljes meglepetést okozott, a németek ugyanis egyáltalán nem számítottak egy esetleges normandiai partraszállásra. A brit, amerikai és kanadai erők öt pontot (Utah, Omaha, Gold, Juno, Sword) jelöltek ki a partraszállásra, és a nap végéig mintegy 55 000 katonát, 7000 járművet és 7500 tonna ellátmányt szállítottak át a csatorna túlpartjára. A gyenge német ellenállásnak és a légi fölénynek köszönhetően az inváziós csapatok nem szenvedtek súlyos veszteséget. A partraszállás során az Omaha Beach-en alakult ki a legsúlyosabb helyzet, az amerikai katonákat a németek a parton megállították és valóságos mészárlást végeztek közöttük. Ezt az eseményt dolgozza fel a híres „Ryan közlegény megmentése” című film. Ezen sorok szerzője 2005-ben elment erre a történelmi helyszínre, és belemenvén egy német katonai bunkerba, kinézvén a lőállásból könnyen el tudta képzelni mindazt a borzalmat, ami akkor történt az alig huszonéves katonákkal.

Eisenhower_d-day

Összességben az akció a háború végének kezdetét jelentette. A partraszállást követő napokban a szövetségesek által elfoglalt területek egyre szélesedtek, így újabb és újabb hadosztályok kelhettek át Európába, így a normandiai partraszállásnak döntő szerepe volt a náci birodalom erejének megroppantásában. Emlékezzünk a hősökről, a civil áldozatokról (mintegy 12 000 francia polgár halt meg az invázió kezdetén), és azokról a katonákról, akik alig húszévesen áldozták fel életüket az európai népek szabadságáért.

 

A normandiai partraszállás napjainkban is a figyelem középpontjában van. Az egykori szövetségesek és az ellenségük már együtt emlékeznek a hetven évvel ezelőtt történtekre. Az idő emlékekké változtatta a fájdalmat, a halált és pusztulást, a politikai vezetőket összeköti az a felelősség, amit Európa sorsa iránt éreznek.

1280px-Into_the_Jaws_of_Death_23-0455M_edit

A háborús megemlékezés ugyanakkor újabb aktualitást is magában hordoz. Az ukrajnai polgárháború eseményei ráirányítják figyelmünket arra, hogy a háború szelleme továbbra is itt kísért közöttünk…

Képek: wikipedia

Még nincsenek hozzászólások.

Hozzászólás!